A dzsessz nyomorúsága [In: Vigilia 1979/11.]
   A jazz nyomorüsága [In: Jazz Studium ’83 No.5, 53-54. old.]
    A jazz nyomorüsága [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990, 37-40.old.]
    A jazz nyomorúsága [In: Szabados György – Írások I., 2008, 24-26.old.]

.

A JAZZ NYOMORÚSÁGA 

.

A jazznek különös története van. A 20. század ipari Amerikája, a pénz gátlástalan nyakkendős embere mindig is körülötte ólálkodott, és időközönként túlságosan is feltűnően hajszolta meg az élni és remélni vágyó hangzatokat, a lelkesedés izzadságcsöppjeit. Sokan haltak bele túlontúl fiatalon ebbe az életörömbe oltott halálos szórakoztatásba, különösen a fekete muzsikusok, a „négerek” akik azonban mindig is tudták, hogy voltaképp az ő kultúrájukról, új feltételek közé került régi kultúrájuk sorsáról van szó, s hogy ezért hittel és minőséggel, igazsággal és tudatossággal, gyakran önégető áldozattal kell a kisajátító pénz és a hatalom ellen megküzdeni. Végül is így lett belőle a feketék élet-halál mozgalma és magasrendű zenéje, melytől fél, de amelyre büszke is Amerika, és ami immár nemcsak Amerika.


A Szabados-trió (Faragó Antal, Szabados György és Vajda Sándor)

A jazznek Magyarországon még különösebb a története. Itt sosem érezte meg senki — az egy Bartókon kívül —, hogy valójában mi is ez. Hogy miként a népzenékben, úgy a jazz legjobb alkotásaiban is egy nép — sőt, népek — sorsának hangjai szólalnak meg: hogy ez egyben míves mai „műzene” is, s hogy itt egy új világ töltekezik, hiszen a jazz szétáradt, szinte mindenütt hatott, és századunk emberének egyik zenei alapélménye lett. Ebből nálunk csak a divatot, az egzotikus szórakoztatást, a kéjes Amerikát és az egészre rálegyintgető fölényt fogadta be a provincia. Holott, ha értékhatárokat vonunk, a megítélés csak minőségi lehet; műfaji előítéletektől mentes, de abszolút zenei és tartalmi igényű. Eszerint a jazznek, az ismeretlen jazznek pedig a mai zenében bizony előkelő a helye. Nálunk előbb a kozmopolita bélyeg üttetett rá, tiltott muzsika volt, hogy aztán megtűrt „műfaj” lehessen, később pedig eljött a pénz fennen hatalma itt is. A szemlélet mindezt magában lassan összemosta, s az évtizedek során kialakult az a — sznobsággal és alibi munkával gúzsba kötött — haldokló állapot, amit ma magyar jazznek hívnak, s ami valójában nincs. De hogy is lehetne, mikor kívül-belül minden ellene dolgozik. Kívül a hamis megítélés, a dolog komolytalan kezelése (s ezáltal művészeinek lekezelése is), ami a nemzetközi jazzélettől való elzárással is párosul; belül pedig a következményes művészi alacsonyabbrendűségi félelem, amely nem képes fölszabadítani az új, az önálló alkotói képességeket, indulatokat: a hangot. Így a jazz minálunk — s ezért nem beszélhetünk magyar jazzről — folytonos epigonizmusban, utánzás-lubickolásban él, ami újratermeli ezt a kórt, ezt a folyamatot, a lekezeléstől a gátoltságig, a tétovaságtól a tudatos alkotói munka hiányáig, tehát újra a lekezelésig.

Ebben ugyan ludas valamennyi alkotó jazzmuzsikus is. Mert nem emészti meg szellemileg és stilárisan a világ zenéit és saját hagyományait; nem alakít ki eredeti zenei eszményt, mely mögött újszerű, de legalábbis különös szuverén érzés és világkép van; nem igényes és nem következetes a megvalósításban, a művészi kinyilatkoztatásban, hiszen nem tudja, milyen eszményekért is muzsikál. És sajnos hiába működik egy KeletEurópában tán egyedülálló konzervatóriumi jazztanszék Budapesten, ha jobbára kallódó, üzleti zenébe fulladó muzsikusokat nevel, mert mást nem is tehet, az iskola utáni jobb kilátások híján. Munkájukhoz és kiteljesedésükhöz ugyanis – ahhoz tehát, hogy Magyarországon valódi és ne mondvacsinált jazzélet legyen – a feltételeknek, a jazzélet vitelének is meg kell, meg kellene változnia: az országban jazzkoncerteket a rendező szervek rendeznek legkevésbé, a keveset is csak hosszas noszogatásra, mert nincsenek, akik segítenék, felkarolnák, menedzselnék a tehetségeket, akik levennék a vállukról ezt a gondot. A hivatalból, kötelességből nagy néha mégis tevők akkora „művészi” hozzá nem értéssel és utálattal „teszik a dolgukat” – tisztelet a kivételnek! -, hogy azt még maguk is bevallják. Magyarországon a jazzmuzsika világában még ma is az önkényeskedés és a kiszolgáltatottság uralkodik.

Évtizedek óta nincsen semmi reményt keltő a magyar jazzélet körül – ellenpéldák a lengyelek -, ezért úgy tűnik, marad minden a régiben: kallódó zenészek, kidolgozatlan stílusok, megtűrt, de elzárt zenei vegetáció. Most 1979-et írunk. (1979)